1947. február 10-én, Szekszárdon születtem. Tanulmányaimat Székesfehérvárott kezdtem meg, a gimnáziumi tanulmányok mellett az Állami Zeneiskola növendékeként zongorázni, csellózni tanultam. Budapestre költözésünk után az Eötvös József gimnáziumban érettségiztem (1965), majd a Budapesti Műszaki Egyetem építész karán diplomáztam (1970). Német, angol, latin és orosz nyelvet tanultam, ebből az első kettőt társalgási szinten beszélem. 1970-ben a Pest Megyei Tanács Tervező Vállalathoz kerültem tervező építészként, majd 1971-73-ig az Országos Széchényi Könyvtár Könyvtártudományi és Módszertani Központjának építésze lettem.
A műegyetemen a szimfónikus zenekarban csellóztam. Itt, a diák társaságban álltam először közönség elé József Attila-dalaimmal és gitárral kísért népdalfeldolgozásokkal. 1969-ben Berek Kati beépítette dalaimat az Egyetemi Színpadon játszott József Attila műsorába. Ő hívott a 25. Szinházba, ahol építészeti munkám mellett, mint zeneszerző, előadó és zenei vezető tevékenykedtem (1970-73). Az ott dolgozó alkotók mellett (Berek Kati, Jancsó Miklós, Györgyfalvay Katalin, Szigeti Károly, Iglódi István) jelentős színházi tapasztalatokra tettem szert.
Évfolyamtársammal, Halmos Bélával megalakítottuk a Sebő-együttest. Újszerű népzenei feldolgozásaim rádiós és televíziós szerepléseink révén hamarosan ismertté tettek bennünket. A Martin Györgynél hallott eredeti népzenei felvételek hatására azonnal bekapcsolódtunk a gyűjtésbe. Célunk nem csupán a gyűjtemények gyarapítása volt, hanem az, hogy a megismert zenéket eredeti formájukban el is játsszuk. Így váltunk a hazai hangszeres népzenei- és Táncház-mozgalom elindítóivá.
Tímár Sándor megkeresésére a Bartók Táncegyüttes zenei vezetője lettem, ahol a koreográfiák készítése mellett megkezdtük a néptáncok társastánc-szerű tanulmányozását is. Amikor a táncház ötlete fölmerült, már volt annyi tudásunk, hogy a néptánccal szórakozó fiatalság klubjait szakszerűen beindítsuk. Ezekben - Martin György intenciói szerint - nagy hangsúlyt fektettünk az oktatásra. Elsőként a Fővárosi Művelődési Ház körtermét sikerült erre a célra megszereznem. Itt alakult ki a táncház életképes változata, a párhuzamos táncoktatással összekötött össztáncok helyszíne. Hamarosan megalakult a Sebő-együttes két klubja is: a zártkörű, műegyetemi R-klub, és a zuglói Kassák-klub, mely tágabb érdeklődésű közönséget vonzott.
A Kassák-klubban 1973-81-ig tevékenykedtem. A hosszú távra elgondolt megoldások a táncház-mozgalom hallgatólagos központjává tették ezt a kis zuglói klubkönyvtárt, mely a hazai mellett hamarosan nemzetközi tekintélyre is szert tett. A fenntartó szervekkel vívott csatározások eredményeképpen megtettem az első lépéseket a hagyományőrzés hátterének kiépítése felé. A létrehozott népzenei hangarchívumban az általunk gyűjtött eredeti népzenei felvételeket tettük közkinccsé. A Zenetudományi Intézet munkatársai (Vargyas Lajos, Martin György) nem csupán támogatták törekvéseinket, hanem őszinte kritikával felügyelték is. Népi műemlék-felmérési munkával egybekötött nyári táborozásaink a Néprajzi Múzeummal közös szervezésben zajlottak. A munka eredményeit kiállításon mutattuk be. A televízióban készített műsoraim (Cimbora, Muzsikáló szerszámok, Aprók tánca) nagyban hozzájárultak a hangszeres népzenei mozgalom szélesedéséhez. A színpadi, rádiós és televíziós közéleti szereplések során szerzett baráti kapcsolatokból alakult ki a Kassák klub vendégeinek tábora: népművészek, ismert alkotók és közéleti személyiségek látogattak el hozzánk. A táncok közti beszélgetések, kiállításnyitók, előadások olyan természetes szellemi műhelyt hoztak létre, amelyben az irodalom, a zene, a tánc és a képzőművészet egysége egy egész generáció alapélményévé vált.
Az induló mozgalmat ért politikai és szakmai támadások kivédésére a Népművelési Intézethez fordultam, amely felkarolta és támogatta ügyünket. 1973-80-ig a Népművelési Intézet kutatási osztályának előadója voltam. A Kassákban nyert oktatási tapasztalatokból mindenki számára nyitott Országos Táncházvezető és zenész tanfolyamot alakítottam ki. A tanfolyam öt éven át, havi rendszerességgel folyt, egy-egy intenzív nyári táborozással megtoldva, melyet a Kassák klub tagjaival közösen szerveztünk. A tanfolyamon, népművész mesterekkel karöltve oktattuk a táncot, a zenélést, valamint a klubszervezés fortélyait. A tanfolyam híre hamarosan túlnyúlt a határokon is. Eredményességét az innen kikerült tanítványok sikeressége minősíti (Muzsikás, Téka, Ökrös stb.)
A hivatalos zenei intézményrendszer azonban nem akarta tudomásul venni a kibontakozó mozgalmat, már csak azért sem, mert képviselőit zeneileg műveletlennek tartotta. Ezért semmi esély nem volt arra, hogy a népzene felsőfokú oktatását integrálja. A 70-es évek végére már az is nyilvánvalóvá vált, hogy a Népművelési Intézet, az elért eredmények ellenére sem képes túllépni saját korlátain, ezért az ott folyó munkánk - más, akkor fontosabbnak vélt projektek támogatása miatt - nem intézményesedhet egy Népfőiskola-szerű oktatássá. Fölvetődött a kérdés - ami manapság is gyakran fölmerül a mozgalomban - mi lenne célszerűbb: kierőszakolni, hogy a hivatásos zenevilág viselje el a köreikben tanító képzetlen embereket, vagy ezek a speciális népzenei tudással rendelkező zenészek álljanak be és végezzék el hiányzó iskoláikat? Én az utóbbi mellett döntöttem, amikor 1984-ben felnőtt fejjel beiratkoztam a Zeneakadémia Kodály alapította Zenetudományi Szakára.
Itt - az általános zenetörténeti tanulmányok mellett - a népzenetudomány legjelesebb képviselőitől tanulhattam (Rajeczky Benjamin, Dobszay László, Vikár László, Kárpáti János, Somfai László). E tanulmányok során vált világossá számomra a népzenei hagyomány és a zenetörténet Kodály által hangsúlyozott szoros egysége, valamint a magyar műveltségben való döntő fontossága.
1989-ben zenetörténet tanári diplomát kaptam, majd a szakdolgozat (Vikár Béla népzenei gyűjteménye) megírása után zenetudósi oklevelet. Ezt követően a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában, majd a Zeneakadémia Zenetudományi Szakán tanítottam népzenét. Mindent elkövettem, hogy zenetudós növendékeim érdeklődését fölkeltsem a "zenetörténet e különleges területe" iránt. Egyidejűleg tudományos kutatói munkát végeztem a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének munkatársaként, egykori tanáraim mellett (Dobszay László, Kovács Sándor). Megterveztem és létrehoztam a Zenetudományi Intézet nagy népzenei gyűjteményének, a Népzenei Típusrendnek számítógépes nyilvántartását.
1991-től a Magyar Televízióba hívtak megrendelő szerkesztőnek. Több stábot alakítottam ki, amelyeknek munkáját szakmailag felügyelve megszerveztem a népzene, a néptánc és a régizene műfajainak képernyőre kerülését. A Nyitott Stúdió, a Zenelánc című sorozatműsorokban a "revival" együttesekkel készíttettem felvételeket. Az Ó-Európa, a Hagyományőrzők, a Martin György gyűjtéséből című sorozatok az autentikus hagyományok, a Musica Historica és az Ünnepi ének című sorozatok pedig a histórikus zene fórumai voltak.
Az MTV sorozatos átszervezéseinek eredményeképpen az ezredforduló után egyre kevesebb népzene kerülhetett a képernyőre. Egyedül a Hagyományok Háza című, ismeretterjesztő sorozatot sikerült a képernyőn tartani havonta egy alkalommal, s néhány alkalmi koncertfilm készült revival együttesekkel 2006-ig bezárólag. Ezt követően a Magyar Televízió nem tartott igényt népzenei szerkesztőre.
Külső pályázati pénzből készült 2005-ben az a 24 részes zenetörténeti sorozat, amelyet szerkesztőként és műsorvezetőként is jegyeztem, s Hajdanában danában címmel a Duna Televízióban került adásba több alkalommal is.
Zenei tevékenységemet a Rádió és a Televízió nívódíjakkal jutalmazta. A táncházmozgalom szervezéséért 1978-ban (Tímár Sándorral és Halmos Bélával megosztott) Állami díjat kaptam, 1995-ben a Magyar Művészetért Alapítvány díját, majd 1996-ban (ismét Tímár Sándorral és Halmos Bélával megosztva) a Budapest Klub Planetáris Gondolkodásért díját. Budapestért Díjat kaptunk Halmos Bélával megosztva 2000-ben. 2006-ban Pro Cultura Urbis díjat és a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje (polgári tagozat) kitüntetést kaptam.
1996 decemberében felkértek a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetésére. Ebből a helyzetből már végre alkalmam nyílt az intézményesítési terv újraindítására. Kidolgoztam a nemzeti intézmény rangjára emelt együttes új művészeti és működési koncepcióját. Javaslatom lényege szerint a színházi működés mellé kapcsolódó két új tevékenység (a hagyománygondozás és a közönségszolgálat) lehetővé tette a hagyománygondozás intézményének, a Hagyományok Házának hivatalos megalapítását, melynek 2002-ben szakmai igazgatója lettem.
- HAgyományok Háza
Kiállítás 16:00-tól Zdislaw Slolina lengyel üvegfestő és szobrászművész kiállítása